Lászlóffy Csaba drámája tulajdonképpen egy „százéves történetről” szól – örök szerelmi/háromszög/ történet, de legalább annyira a tudomány történetének egy fontos, bizarr epizódja. A darab párbeszédei két illetve több idősíkban zajlanak. A női főszereplő is két alakban jelenik-szólal meg: a konfliktusokba sodródó és az Emlékező. Az utóbbi dilemmája: „Kit érdekel, hogy ki voltam (léteztem-e egyáltalán!), amíg nem találkoztam Junggal?”… A gyógyult (orvosi egyetemet végzett és munkatárssá vált) Sabina viszont Jungot és Freudot a „női kontinens” fölfedezőinek, úttörőinek tartja. A férfihős nem romantikus hős, eléggé gyáva. Marad a talány: átlépheti-e az analitikus a terápiás kapcsolatot?

Na és Freud szarkazmusa Bécsben: „Á, kegyed csak úgy megvált attól az elragadó férfitól?”… Sabina szerint nem közönséges „kóreset” vagyunk – voltunk! A KÖLCSÖN VETT FÉRJ SZEXUÁLIS SZEREPE A NEURÓZISBAN!…